-Oké.-egyezett bele Dorothy.- De most tényleg megyek! Még elkések. Sziasztok!-köszönt el tőlünk, majd kirohant az ajtón. Rögtön utána egy sikolyt hallottunk a lépcső felől.
-Ez mi volt?-pattantam fel az ágyamról és kilöktem az ajtót.-Dorohy? Dorothy??-üvöltöttem hisztérikusan a semmibe.
-Ajj máár!-hallottam egy elkeseredett hangot.-Maryliiin....-nyögte Dorothy- Azt hiszem eltört a kezem!
Lerohantam a lépcsőn és az alján megláttam Dorothy-t aki a kezét szorongatta és a sírás határán állt.
-Oké, nyugi. Demi! Sarah! Gyertek ide!-üvöltöttem fel az emeletre. Villámgyorsan ideértek és felmérték a helyzetet. Ami elég szörnyű volt.
-Dorothy, semmidet se mozgasd meg!-utasította Demi- Felhívjuk a mentőket.
-Majd én!-jelentkezett Sarah, és már rohant is a vezetékes telónkhoz.
-Nagyon fáj?-kérdeztem a számat harapdálva. Nem tudtam, mert még sosem volt semmim eltörve.
-Igen. Nem akarok beszélni, bocsi...-mondta könnyezve. Megértettem.
A hirtelen kialakult csendben hallatszott ahogy Sarah beszél a mentőkkel. Amikor lerakta a telefont ordítva futott hozzánk, hogy "10 perc és itt vannak."
-Egy picit halkabban..-mondtam, de Dorothy rám nézett.
-Figyelj, ez nem a halálos ágyam.-mosolyodott el-Csak beszélni nem akarok.
-Oké.-mosolyogtam el én is magamat.
-Így hogy fogok táncolni?-kérdezte hirtelen Dorothy. Hűha, erre még nem is gondoltam. Szerintem senki sem mert mindhárman összenéztünk és telepatikusan megbeszéltük, hogy ezek lesznek Dorothy legnehezebb hetei. Mert hogy nem táncolhat...és mert neki a tánc az élete. Mint nekem a gitározás. Én törött ujjakkal speciel szenvednék és a fogaimmal pengetnék, vagy nem tudom, de valahogy gitároznék.
-Nem tudom..sehogy-mondta ki a fájdalmas igazságot Sarah.
-Nem.-nézett maga elé Dorothy és ezt az egy szót olyan szomorúan mondta, hogy majdnem én is elkezdtem sírni.
-Semmi gond, Dorothy! Ki fogod bírni!-simítottam meg a karját. Persze, azt, amit nem volt eltörve.
-Remélem.-suttogta.
Oké, tényleg nem a halálos ágyán volt, mivel egyrészt a lépcső alján kuporogtunk négyen, másrészt "csak" el volt törve a karja, de pillanatnyilag úgy nézett ki, mint aki mindjárt meghal.
Hirtelen szirénázást hallottunk, és ezért felpattantam ajtót nyitni. A mentők bejöttek a házunkba egy hordággyal, és megkértek minket, hogy menjünk egy kicsit arrébb, hogy elférjenek. Közben olyanokat kérdezgettek Dorothytól, hogy volt-e már eltörve a keze, milyen kórházban volt kezelve, szóval ilyen orvosos dolgokat. Aztán megkérdezték, hogy hogyan esett el a lépcsőn.
-Nem tudom. Valamiben megbotlottam, amit előtte nem vettem észre.
És amikor az utolsó mondatot meghallottam, egyből eszembe jutott a reggeli jelenet. Amikor én is majdnem elzúgtam a lépcsőn. Olive játékai...
-Én azt hiszem tudom-kezdtem halkan- Olive játékaiban botlottál meg, reggel én is majdnem elestem bennük, de nem volt annyi eszem, hogy arrébb tegyem őket.
Ahogy felfogtam azt, amit az előbb kimondtam, hirtelen erős zokogásroham kezdett rám törni. Eltörtem Dorothy kezét!!!
-Hé, Marylin, semmi baj!-mondta Dorothy teljesen nyugodtan. Hogy tud ilyenkor nyugodt lenni?!
-De..van..
-Megígértük egymásnak, hogy semmiért nem fogunk egymásra haragudni. Nem haragszom. Soha nem is fogok.-mosolygott, és a mentősbácsi meg közölte, hogy nekik menniük kéne. Már el is feledkeztem róluk..
Amikor elvitték Dorothyt, és Demi azt mondta, hogy most mennie kéne, és Sarah megölelt, hogy nyugodjak meg és hogy majd felhív, és hirtelen egyedül maradtam a nagy, sötét házunkban, rájöttem, hogy teljesen hülye és felelőtlen vagyok. Még ha Dorothy azt mondja, hogy nem haragszik, akkor is.
És ez már nem az első eset.
Felsétáltam a lépcső tetejére, és sírva tettem Olive játékait a helyére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése